Puskás Ildikó

1942-2009

Anyai ágon régi erdélyi protestáns familiából származott, amelynek hírét lelkészek és tanárok öregbítették. Szeretett nagyapjától (aki Érmihályfalván és Gálospetriben volt lelkész) tanulta a magyar nyelv finomságait és a latin becsületét. Apja a háború utolsó éveiben a Partium főlevéltárosa volt. Puskás Ildikó Nagyváradon született 1942. október 23-án, és a család egy kedvező pillanatban 1956 nyarán telepedhetett át Magyarországra. India iránti érdeklődése még a középiskolában kezdődött, és ez lett a továbbiakban nemcsak tanulmányai és kutatásai tárgya, hanem (a több mint három évi indiai tartózkodás, a megszámlálhatatlan indiai kolléga, barát, és a részükről tapasztalt szeretet és szakmai elismerés miatt) az a meghatározhatatlan fluidum, amely áthatja azon kutatók munkásságát, akiknél az élet és a tudomány nem válik külön. Az ELTÉ-n az indológia-ógörög- és orosz szakokat végezte el 1961-66 között, és ő lehetett az első magyar ösztöndíjas, aki 1967-ben egy egész esztendőt Indiában tanulhatott, és a nagy – Indiában élt – magyar származású művészettörténész Charles Fábry irányításával bejárta Indiát és mélyrehatóan tanulmányozta a kontinensnyi ország régészetét, művészettörténetét, és etnográfiáját. 1968-tól tanított különböző egyetemeken: 1968-73 között JATÉ-n, 1987-95 között a KLTÉ-n, s mind e közben egészen 2007-ig, nyugdíjba vonulásáig az ELTÉ-n (1989-90-ben a Missouri Állami Egyetem vendégprofesszora is volt). Debrecenben 8 évig, Pesten 12 évig volt az Ókortörténeti Tanszék vezetője. Tanításának és kutatásainak a területe az egyetemes ókortörténeten belül India története és vallástörténete volt. Kitűnő előadó volt (a külföldi konferenciákon is mindig szabadon adott elő), a diákjai gyakran évek múlva is felkeresték tanácsokért. Tudományos fokozatait olyan témákból írt munkákból szerezte, amelyek az indológia legfontosabb és legvitatottabb területei közé tartoznak: 1978-ban védte meg Prae-árya India régészetéről és vallástörténetéről írt disszertációját, amelyben különösen az utóbbi területről máig fontos és érvényes gondolatokat fogalmazott meg. 2002-ben védte meg (ez volt nagydoktori disszertációja) angol nyelven írt terjedelmes munkáját, amely az ókori India és a Mediterraneum kölcsönös kereskedelmi és kulturális kapcsolatait elemezte mélyrehatóan. Mivel rendkívül igényes és szigorú volt önmagához, ezeket az úttörő munkákat az utolsó időkig nem engedte kiadni. Igen fontosnak tartotta a vallástörténet oktatását abban az időben is, amikor az még nem volt divat. Magyarországon a felejthetetlen Hahn István kollégájaként és utódjaként az Egyetemen a curriculum részévé tette a görög-római, az indiai, a kínai és az iráni vallások oktatását, s Hahn István mellett gyakorlatilag ő szerkesztette a 80-as években megjelenő máig nagyra becsült Prometheus sorozat 17 kötetét.

Tudományos munkásságán belül is talán a vallástörténet játszotta a főszerepet. Különböző előmunkálatok után ( Istenek tánca. Rövid áttekintés az indiai vallásokról, 1984; Hinduizmus. Források, 1991.) fő műve a Lélek a körforgásban. A hinduizmus születése (2000.), amely lenyűgöző szintézise egy élet munkájának és mindig gyarapodó India-ismeretének. Számos terve volt a nyugdíjba vonulása utáni időkre, amelyekben kiteljesedhetett volna torzóban maradt munkásága (tervezte a Prae-árya India munkájának alaposan átdolgozott magyar kiadását, a Cross-cultural contects between India and the Mediterraneum in 1000-3000 B.C.

könyvének megjelentetését az indiai Munshiram Manoharlal Kiadónál; óriási anyagot gyűjtött egy Krisna monográfia megírásához, és a külön monográfiát tervezett a prae-árya India és az árya örökség vallástörténeti szintéziséről i.e. első évezred első felében). Ezt váratlan, és gyorsan súlyosbodó betegsége akadályozta meg, amelyre a pontot korai halála tette fel 2009. január 4-én.